Tündérmesém 2. Kezdet a fény ösvényén
"Egyetlen egy ember az Isten oldalán többséget jelent, milliókkal szemben is!"
Miközben a harcainkat vívtuk a nagy árnyékvilágban, már hívogatott minket a fény országa. Közelített, de mi még nem közeledtünk. Csak szemlélődtünk, tekingettünk az irányába. Ekkor még nem tapasztaltuk a csodáit, de éreztük a mindent elsodró erejét. A közelében töltődtünk, megnyugodtunk, szívünk békével telt meg. Csak elvettünk, de nem adtunk. Szellemünk kíváncsiskodott. Elindult egy folyamat, amiről éreztük, hogy csak jó lehet,- fénnyel, szeretettel, csodákkal. De még csak sodródtunk, helyenként hitetlenkedtünk, kételkedtünk. Kerestük a hibáit, pedig ahányszor a közelében éreztük magunkat, jobbá váltunk. Szerethetőbbé, istenivé, angyalivá. Szárnyakat kaptunk, terveztünk, szerettünk, öleltünk.
( Wass Albert: Kard és kasza )
Társaink is lettek a fény ösvényén. Olyan társaink, akikkel együtt sírtunk és nevettünk. Együtt terveztünk és szerettünk. Együtt kételkedtünk, bíráltunk, ítéltünk és ítéltettünk. De összetartoztunk, egyet gondoltunk, együtt léptünk. Társakká váltunk eleinte a rosszban, - a fájdalomban, panaszkodásban, kritizálásban, csüggedésben, alámerülésben… később minden jóban, amit csak tartogatott számunkra az angyalszárnyakkal simogató Napvilág. Kinyitottuk egymás felé a szívünket, lelkünket. Szövetségesek lettünk. Erősek, csak az erőnket eleinte nem irányítottuk tudatosan arra, hogy jobbá váljunk. Beszéltünk, megvitattunk, ünnepeltünk, hallgattunk, jártunk és jártunk a megkezdett utunkon. A szeretet lassan lopakodott a sejtjeink közé. Kerülgetett, simogatott, fénnyel itatott át, de az árnyék is követett minket a maga kísérteteivel.
Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, magunkat kellett megismernünk. Egy olyan szerető közegbe kerültünk, ahol először tehernek éreztük az emberek ölelését, háláját, köszönetét. Kerestük-kutattuk mi ebben a gáncs, aztán rájöttünk saját magunk. Elkezdődött az önismeret útja, a tanulásé, a tapasztalásé.
Tanítónk egy angyali- isteni ember lett, ki számunkra fényesebb a Napnál, a csillagoknál; lelke és szíve melengetőbb a tavaszi napsugárnál, minden szava, mosolya ajándék a szellemnek, a léleknek. Társaságában lenni bizonyosan a Mennyországhoz hasonlatos. Ő Kovács- Magyar András!
A közelében azt éreztük tanulnunk, fejlődnünk kell, jobbá, szerethetőbbé kell válnunk. Le kell vetkőznünk a dühünket, negatív gondolatainkat, hogy méltók legyünk a szavaira, a tekintetére, a mosolyára. A társaságában könnyű volt jónak lenni, de eleinte ahogy távolodtunk, megkörnyékezett minket a sötétség a démonaival. Nehéz ebben a világban jónak maradni. Erős hit, erős lélek és töretlen szellem kell hozzá! Folyamatos tanulás, fejlődés.
A kis bástyánkat négyen alkottuk egy házaspárral, akik előbb társainkká, később barátainkká, majd szövetségeseinkké, végül „családtagokká” váltak a szívünkben. Olyan szövetséggé váltunk, ami irritálta a körülöttünk lévő világot. Belénk mardostak, téptek, bíráltak…De sosem fognak minket elpusztítani, mert mi négyen teremtő erővel bírunk és erősek vagyunk. Erősek, mert tudunk szeretni. A szeretet pedig mindenekfelett áll.
A hitet nem értik a hitetlenek. A boldog emberen megdöbbennek a boldogtalanok. A tudatos embert irigylik a tudatlanok. Akik folyamatosan egy helyben topognak és panaszkodnak, semmit nem tesznek a fejlődésük érdekében, azok féltékenyek a tevékeny, tervező, szerető emberek irányába. Miközben mi egyre boldogabb emberekké váltunk, a környezetünkben egyre többen támadtak minket. Azt mondták, agymosáson mentünk keresztül, szektába járunk. Sajnos ebben a világban még mindig nem a szeretet dominál, hanem az irigység és gyűlölet. De tudom, egyre többen leszünk a fény oldalán, és hiszem, hogy egyszer eljön az a világ, amikor kart karba öltve nevetünk, mosolyunk pedig összekapaszkodik majd az ölelések felett, szívünk pedig együtt rezeg majd a mennyek dallamára.
Hiszem, tudom, és azon fogok dolgozni, hogy jobbá váljak. Erőt és szeretetet adjak azoknak, akik hozzám, hozzánk fordulnak útmutatásért. Tanulnom, tapasztalnom, fejlődnöm kell.
„Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmosódott vadcsapás havas erdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az IGAZ utat, mely pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezet vissza, ahonnan valamikor, nagyon régen, magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk. „
( Wass Albert )
„Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmosódott vadcsapás havas erdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az IGAZ utat, mely pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezet vissza, ahonnan valamikor, nagyon régen, magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk. „
( Wass Albert )
Folytatom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése