Tündérmesém

Tündérmesém 1. Meg kell érinteni a völgyet, hogy csodálni tudjuk a hegytetőt

„Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, le kell vetni az ego páncélját. 

 Amíg önvédelemben élünk, egyedül vagyunk.”

                                                                                       ( Müller Péter )

Hát, így kezdődött az én történetem…, a mi történetünk…elmesélem.

 Amíg az ember bezárkózik a maga kis világába, páncéljába, egokuckójába, elzárja a bejáratokat, az érzékszerveket, fülét, szemét, lelkét, pórusait, addig a Jóisten ha akar, akkor sem tud segíteni. Nincs kinek elmondani, nincs kinek súgni, nincs kit bátorítani, nincs kinek utat mutatni. Csak követjük az egot, az egoista törekvéseket dühből, haragból, büszkeségből. Ilyenkor oly távolra helyezzük magunktól a Jóistent, isteni valónkat, amennyire csak tudjuk. Egyedül maradunk. Megerőszakoljuk a természetet, aztán csodálkozunk, hogy a csodák elkerülnek minket. Vádaskodunk, tombolunk, majd ha elfáradtunk ebben, elkeseredünk és a Jóistent hibáztatjuk. Bűnbakot keresünk. Végül megállapítjuk, elhagyott minket az Isten.

Mikor összeházasodtunk a férjemmel, már elkezdtük a közös fészkünk építését egy falucskában. Ott, ahol gyermekkoromban megtaláltam az áhított csodát; a szeretetet, az összetartozást, az otthon melegét, a tűzhelyet, a gyertyafényt, a természet csendjét, illatát, az angyalok és tündérek énekét. Ha ide utaztunk, éreztem hazatérek, az én csodaországomba érek. A véletlenek folytán később, 25 évesen itt találkoztam életem párjával. Véletlenek persze nincsenek, csak sorsszerű találkozások! Mikor sok munka, konfliktus, harc után végre beköltözhettünk közös kis fészkünkbe, rájöttünk, hogy már csak egy aprócska csoda hiányzik az életünkből, Isten ajándéka, egy gyermek.

  Én egy falusi iskolában tanítottam.  Olyan szeretettel terelgettem az osztályomat, mintha mindegyik gyermek a saját vérem lett volna. Egyszerre éltem mindegyik életét örömeikkel, kudarcaikkal, csatáikkal együtt.  Szomjaztam a gyermekkacajt, töltődtem a csillogó tekintetekben, imádtam a hivatásomat. Meg akartam menteni minden apró lelket a sérülésektől, a támadásoktól, az igazságtalanságoktól. Hazavittem magammal a lelküket, a problémáikat, a szeretetüket, a bánatukat. Férjem a történeteimből ismerte mindannyiójukat. De otthon mégis csend volt, hiába volt velem lélekben az egész osztály, hiába volt velem a szerető társ. Mardosott egy másféle magány, hiányzott egy olyan szeretet, amit csak egy saját gyermek ölelése adhat. Oly egyedül  voltam, oly sivár volt a világ. Csend, csend, csend mindenhol… kopogó üresség, szívet tépő vágyakozás.

  Sokszor álmodtam egy fiúcskáról, akit a karomban tartok. Még most is látom a drága mosolyát, éreztem a kicsike szíve dobbanását… aztán mikor felébredtem, újra körbevett a zord világ a kíméletlenségével. Mert mi emberek nagyon kíméletlenül tudunk bánni embertársainkkal. Bírálunk, kritizálunk, állást foglalunk, elítélünk, bántunk… Magunkban a szálkát sem vesszük észre, másban a gerendát annál inkább! A saját tükrünkbe azonban félünk bepillantani, mert akkor megijedünk zord valónktól, megrémülünk, hátha megismerjük igazi bensőnket, sérülékennyé válunk, kiszolgáltatjuk magunkat az érzéseinknek… Jobb egy hamis képet dédelgetni és a Jóistent hibáztatni tévedéseinkért.

  Mikor egy évnyi várakozás után sem köszöntött az életünkbe a gyermekáldás,  elindultunk segítséget kérni az „anyagvilágtól”. Indultunk a főváros felé, hogy okosabbak legyünk. Megpróbáltuk kívülről megoldani a belső problémákat. Kerestünk, kutattunk a fizikai testünkben, hol lehet a probléma. Megkerestünk „nagyságokat” , kértük a véleményeket, végül kiderült,  férjemnél van probléma, lassabban mozgolódnak az hímivarsejtek. Korunkra (32-33 év)  való tekintettel, mesterséges megtermékenyítést javasoltak. Kaptunk is egy neves segítő nevet, 20 év szakmai tapasztalattal, akihez azonnal jelentkeztünk, hiszen a félelem bennünk volt. Irányíthatóak voltunk.

  Elkezdődött a mókuskerék, és a természet megerőszakolása. Hátat fordítottunk a mi Istenünknek. Meg is lett az eredménye.

  Később rájöttünk, nekünk más utat tervezett, csak behunytuk a szemünket a tervei előtt...

  Elkezdődött a hőmérőzés, görberajzolás, a termékeny napok hajszolása, könnyek, kétségbeesés, várakozás harca. Most jött csak elő igazán a gyűlölet, a harag. Haragudtam mindenkire, a világra. Mindenhol várandós anyukákat láttam, csak őket vettem észre. Gyermeküket ölelő boldog párokat. Családunkban is rendre születtek a kis csemeték, mi pedig eleinte boldogan, majd egyre gondterheltebben, kétségbeesettebben, végül lelketlenül jártunk babalátogatóba. Otthon aztán ránk támadt a magány, a csend, a sivárság. Közöttünk is nőtt a távolság, befészkelte magát az üresség, ridegség. Mindegyikünk másféleképpen élte meg a maga harcát. Boldogtalanok voltunk és üresek. A világ pedig csak értetlenül állt. Hol az öröm, a nevetés, a boldogság? A felénk áradó kérdések aztán egyre kíméletlenebbek lettek, mindenki mindenkor egyet akart tudni: miért nincs még gyermek? A társadalmi elvárások: Ha ház van, gyermek még miért nincs? „Milyen ez a mai fiatalság, még gyermeket sem akarnak vállalni!” Ehhez hasonló megjegyzésekkel méltattak bennünket. Először még válaszolgattunk, aztán már válaszra sem méltattuk a kérdezőt, a magunk világába menekültünk, a mindenkire haragudó, mindenkit gyűlölő világba. Egy kérdést ismételgettünk, ízlelgettünk csupán : Miért velünk történik ez? Ennyire rossz emberek vagyunk, hogy nem vagyunk méltók egy gyermek nevelésére?

  A 4. mesterséges megtermékenyítés több hónap küzdelem, reménykedés után sikerült. Boldogan öleltük egymást.  Hát, mégis van Isten, mégis szeret minket! Lesz egy aprócska csoda belőlünk, akit óvhatunk,  szerethetünk. Újra boldog volt a világ. Az emberek is megtaláltak minket, körülvettek, öleltek. Mosolyogtak.  Ki tudtunk nyitni a szívünket, bár emlékeztünk, és valahol értetlenkedtünk is , ha a bajban nem, az örömben miért akarnak osztozkodni?? Mert az könnyebb?!

 A hetek teltek, boldogan tervezgettünk, mígnem egy vizsgálat alkalmával, a 11. héten kimutatta az „anyagvilág”, hogy a kisbaba fejlődése megrekedt, a szívhang tovaszállt. „Segítőnk” közölte, hogy örüljek, hogy terhes tudtam lenni, és örüljek annak is, hogy az embrió elkezdett magától oszlani, így nem kell abortuszra mennem, csak az lökődik majd ki a méhemből, aminek távoznia kell. Az abortusz árából pedig vásároljak magamnak valami ruhát, megérdemlem. Hát, ilyen amikor az ember fizikai testét próbálják "meggyógyítani", a lelke pedig közben darabokra hullik.

  Nem kapott tőlem több lehetőséget az „anyagvilág”! A poklot éltem meg, s onnan már csak felfelé lehetett menni. Eldöntöttem, hogy csak a Jóisten kap esélyt, és a segítség nem késlekedett.

 Nehezen, de megértettem, hogy a kis lélek nem kívánt találkozni választottjaival. Meggondolta magát, visszatért az angyaltársaihoz. Ezt tervezte. 

Sokáig őriztem az ultrahangfelvételt, szorongattam a kezemben, puszilgattam és sírtam. Sirattam a boldogságot, a csodát… Lassan építgettem a lelkem, de erősödtem. Egy nagyon kedves ember révén, akit Katinak hívnak, rengeteg segítséget kaptam ehhez.      Megmutatott egy olyan utat a számunkra, amelyen a mai napig járunk, és ezért mindig hálás leszek neki.  Ez a Jóisten útja! 
Folytatom...