Mikor a rész felborítja az EGÉSZt

Még mindig nem elég fontos a szeretet a világban. Nem tudjuk megőrizni a megszerzett kincset, hiába óvtuk. Eldobjuk, eltoljuk , -önzőségből, dacból, sértettségből, …Mert mi mindig jobban tudjuk, a másik mit gondol, mit miért tesz, mit érez. Mi mindent mindig jobban tudunk.

Képtelenek vagyunk másban a mást szeretni, az erényeket a hibákkal.

Magunkat keressük mindenben. A hasonlót, a bólogatót, a támogatót, az egyet értőt. Magunk kopírozott mását. Mert vele, magunkkal vagyunk a legjobb viszonyban. Vagy vele sem?

Nem becsülünk semmit. Csak bírálunk, hibáztatunk, kérdőre vonunk, ítélünk és következtetünk. Nem látjuk meg a másikban az egyedit, a megismételhetetlent, a maga múltjával, a maga harcaival, a maga esendőségével. Csak magunkat vesszük észre a követelményeinkkel, az elvárásainkkal, a tökéletességünkkel. Miközben mi is hibázunk, sokszor. De a magunk gerendáit messze faragják. Még a szálkákat sem vesszük észre. Eltakarja a jól felépített eszményrendszerünk, a híres elveink.

Milyen szánalmas is az ember! Inkább veszni hagyja az igazán értékes dolgokat, csakhogy önmaga védelmi rendszere darabokra ne hulljon. Pedig nem kéne más, mint magunkkal szembe nézni, a másik lábnyomába lépni, a lelkébe látni, belekúszni a gondolatainak örvényébe, lelke ösvényeibe, félelmeibe, küzdelmeibe…

Beszélgetni, közelíteni, meglátni, megérezni, megbocsátani és SZERETNI. Először magunkat! Magunk elfogadása és tisztánlátása után másokat. 

Igaz szívvel, nyitott szívvel!

De nincs elég bátorságunk,csak konokságunk! 

Csigaházunk!

És lássuk be, szomjazzuk a szeretetet, de nem teszünk érte semmit. 

Beszélünk róla, hirdetjük, miközben a berkekben saját harcainkat vívjuk. 

Büszkén. Magasra szegett fejjel. 
És boldogan?

Márpedig a hiányzó rész nélkül nincs Egész!